Már több mint tíz éve foglalkozom coursing fotózással. A Grand Prix Bratislava egy nemzetközi coursing verseny, ahol több mint háromszáz agár fut két pályán, és minden évben megrendezik.
Egyszerre hatalmas kihívás és hatalmas élmény minden kutyának, gazdinak, szervezőnek és annak is, aki szereti a coursing fotózást.

Amikor elkezdtem, teljesen más volt a technika: lassabb gépek, kisebb sorozat, bizonytalanabb fókusz. Akkoriban nem is volt annyi fotós ezeken a versenyeken, mint most. Ahogy fejlődött a technika, könnyebb lett, de igazából ma sem egyszerű. Egy jó képet rengeteg apróság befolyásol. Az agár a műnyulat kergeti, én pedig őt.
A Grand Prix Bratislaván két pálya működik párhuzamosan.
Egy agár egy versenyen két futamot fut, az egyiket az egyik pályán, a másikat a másikon. A futamok 95%-a páros, vagyis két agár fut egyszerre. Én viszont csak az egyik pályán tudok lenni, így minden kutyáról csak az egyik futamot tudom lefotózni. Ennyi az esélyem, mert a technika még nem tart ott, hogy két helyen legyek egyszerre. 🙂 A startnál általában az egyik kutyát fotózom, a befutónál a másikat.

A start előtti pillanat külön világ. Leáll a quad, bekapcsolják a nyúlhúzógépet.
A nyúlhúzógép hangja olyan, mint egy koncert kezdete, csak itt mindenki négy lábon áll.
Az hangos, de mégis valami furcsa csend van.
Koncentrál mindenki: a kutya, a gazdi, a starter, a nyúlhúzó, a bírók és én is.
Ez a néhány másodperc tele van feszültséggel és adrenalinnal.
Aztán jön a start, elindulnak az agarak. Ilyenkor minden külső dolgot ki kell zárni és csak a kutyára szabad figyelni. Rajta van a fókusz, nem csak a gépé, hanem az enyém is teljes mértékben. Általában a hozzám közelebb álló kutyát fotózom a rajtnál, de sokszor kell improvizálni. Gyors döntések és reflexek kellenek, főleg ha a start után helyet cserélnek és a hozzám közelebbről indulót kitakarja a másik.

A befutónál nyilván nem azt fotózom, akit a startnál is, mert mindkét kutyáról kell kép.
Ez viszont egy kicsit bekorlátoz, mert nem mindig az éri el a műnyúlat először, akit nem fotóztam a startnál. Ritka, hogy aki lemaradt, abban még legyen dinamika a végére, de akkor is kell róla fotó. Van, amikor a start és a cél között akkora a távolság, hogy nekem is futnom kell. Az egyetlen különbség, hogy én nem kapok érmet a végén. Nem kell sportolni, elég, ha az ember coursinget fotóz, garantáltan meglesz a napi lépésszám.
Majdnem öt kiló a gépem az obival együtt és a nap végére ezt minden porcikám megérzi.

Csak egy futam, pár pillanat, pár kattintás.